Odil blogja

Érdekes, olyan határozott voltam az elmúlt 1-2 hónapban. Most előttem egy új élet amire vágytam, a döntés joga a kezemben... Minél többet gondolkozom, annál bizonytalanabb vagyok. Törték össze a szívem, kalandok, szerelmek jöttek-mentek az életemben, de egyetlen helyen/ember mellett éreztem biztonságban magam. Itt, mellette. A bizalom és a harmónia nem minden, ahogy a biztonság sem, elvégre fiatal vagyok. Mindennek ára van, de nem tudom miért vagyok képes mekkora árat fizetni. Vajon idővel jobb lesz? Kitisztul az ég? Mi lesz ha későn jövök rá, hogy egész egyszerűen rosszul döntöttem? Félelem és rettegés Szarajevóban.

Több, mint 3 év Szarajevóban... Olykor soknak tűnik, máskor nagyon kevésnek. Szeretem, sőt annál is több. Most pakolom össze az itteni életem és a a lényem egy darabját hagyom itt hamarosan. 4 év után felbontani egy kapcsolatot szintén igen nehéz, annyi minden köt össze. Gondoltam kemény leszek, fog ez menni de... Elérzékenyültem. Kicsit.

Új életet kezdeni elméletben nagyon jónak tűnik, de a gyakorlatban bizony már közel sem olyan egyszerű.

Tudom, régen jelentkeztem utoljára. Mentségemre annyit, hogy még én sem tudtam követni a velem történt eseményeket.

 Lényegében még mindig nem vagyok jól. A rövidített történet az, hogy a műtét után 3 héttel megkezdtem a vizes tornát, minek eredményeképp másnapra véres, gennyes lázas állapot lépett fel. Néhány próbálkozás után végül a katonai táborba láttak el, ahova ugye vissza kellett járnom kötözésre. Az egyik ilyen alkalomkor teljesen véletlenül derült ki, hogy a leírhatatlan fájdalmamnak inkább izületi gyulladáshoz van köze, nem a műtéthez. Azt hittem rosszabb nem lehet és mégis. . . Az elfertőződött heg nem javult, mi több a fájdalmaim csak erősödtek, ezért otthon kerestem a megoldást.

Orvosok hada, kötözések, vizsgálatok, szurkálás, fényterápia, akupunktúra és persze a kiút keresése, közben enyhe idegösszeroppanás, végül a sportkórházban kötöttem ki, ahonnan 5 hét után engedtek ki. A legújabb diagnózis az, hogy az alsó csigolyám rácsúszott a csípőmre, ami valószínűleg nem új keletű, csak eddig nem vették észre. Azok után, hogy hetekig tornáztam, fizikoterápia, injekciók a gerincembe és infúziók, a gyógyszerekről és a pszichiátriáról már nem is beszélve, az állapotom nem javul. Van valami amit nem vesznek észre, ezért pár nap múlva irány egy másik klinika, hátha..

Mit mondjak, nem kicsit fáradtam már bele. El sem tudom mondani mennyi mindenen vagyok túl és még mindig nincs vége. Ritkán mondom, de életem egyik legnehezebb időszaka volt. A kórházban pár nap után összeomlottam, de úgy rendesen, pedig nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, bírni szoktam a gyűrődést. A pszichológus szerint túl nagy a keresztem, és persze mindent erre fognak. Mellékesen azért kellett ott maradnom egy héttel tovább, mert nem akarták, hogy anyóséknál töltsek akár 1 napot is. Nem csak én gondolom, hogy teljesen tönkretesznek idegileg.

Közben meglátogatott a testvérem és anyám is többször emelte fel a telefont, mint az állítólagos barátaim (2en még mindig kivételek). A kedvest alig láttam, ami hát szintén nem tett jót, majdnem elfelejtettem milyen egy párkapcsolat ezalatt a 2 hónap alatt.

Nem mellesleg, a 25. születésnapom igen jól sikerült. A kórház előtti héten Lovasi, a legjobb barátom és én, na meg persze néhány jager. Sosem felejtem el. Igaz, hogy sírdogáltam, mert ugye akkortájt már nem voltam túl jól és elég lehangolónak éreztem, hogy még a születésnapomon sem találtam legalább pár embert, aki felköszöntött volna, de azt hiszem már mindegy is, az az egy ott volt, aki nélkül 10 másik semmit sem ért volna. Ez a lényeg.

Mesélni azt tudnék, de egyszerűen nem tudom levonni a konklúziót, ezért most nyitott sorokkal köszönök el. .

Néhány hónapja átköltöztünk a vendég/dolgozószobába, hogy a hangos gondolataim helyett inkább a jóbarátok ringasson álomba. Most, hogy a gép haldokolni látszik, aminek hangot is ad, ami persze elnyomja a sorozatomét, kénytelen vagyok kikapcsolni, aminek a következményét a mellékelt ábra mutatja.

Olyan szintre vagyok lesüllyedve, amire lassan szavakat sem találok. Az biztos, hogy régen álltam már ennyire közel ahhoz, hogy feladjam. Amit élek nem élet, türelem ide vagy oda. Az állandó fájdalom és szenvedés nem csökken, sőt. Mostanra elégelte meg a testem a kényszerpihenőt, az izmaim megadták magukat, görcsösek és hát nem is ragoznám, egyszerűen mindenem fáj, vegetálok.

Messze volt az az októberi kezdet, a kötél idegek cérnára vékonyodtak, az erőm fogyni érzem.

Minden este azzal fekszem le, hogy holnapra jobb lesz és talán úgy is van, csak én nem érzem. Szeretnék egyről a kettőre lépni, de amint az utóbbi időben kiderült, Bosznia fasza hely, csak nem létezik szolgáltatás. Az eladók nem értenek ahhoz, amit eladnak, nem ismerik a pánt nélküli melltartót, nem tudják mi az a gyantázó gép vagy a használható sávszélesség. Ezek után mondanom sem kell milyen sikerrel próbáljuk elintézni a vizes kezelésemet.

Állítólag ebben az országban magasabb arányban beszélnek nyelveket, mint nálunk. Vagy nagyon jól titkolják, vagy volt valami gebasz a statisztikával. Az orvossal való konzultáció olyan sikeres volt, hogy majdnem megütöttem a nőt, aki miután megnézte a derekam és elvileg tisztában volt azzal mit szeretnék, megkérdezte, hogy ebben az évben volt-e a műtét. Nem bazmeg, csak azért sebes mert évek óta vakarom, illetve azért mozgok úgy, mint egy háborús sérült, mert bal lábbal keltem. A rehabilitációs központnak nevezett helyen nincsen korlát a medencében. A hajam is hullani kezdett. Jó dolog a 30 év lemaradás, de nem állapot.

Másik, ami darabolja az idegeimet, az a tüske, ami bennem maradt valahol jó mélyen. Persze család fronton. Január második napján kedves apámnál töltöttem a délutánt. Puszi puszi, boldog új évet, mi van veletek úgy egyébként… Ez volt ama újrakezdések egyike, ami vagy nagyon nagy kudarc lesz, vagy még annál is nagyobb. A kisebbik húgom (9) teljesen odáig van értem, fel van dobva amiért van egy testvére, ami így ugye nem igaz, hiszen kettő az az egy. A feleség azóta lelkesen hívogat, érdeklődik, és talán még aggódik is, ami jól is eshetne, de a szívem mélyén inkább leordítanám minden haját.

Kaptam egy dobozt úgy emlékek címén, hisz a lakásba, ahol felnőttem nem mehettem be, inkább összepakoltak nekem pár dolgot. Természetesen nekik értéktelenek, többnyire csak fényképek. Ebből következik, hogy a lefekvés utáni perceimet (esetenként óráimat) azzal a gondolattal töltöm, hogy hogyan fogom megbocsátani nekik a kisemmizés vitathatatlan tényét, illetve még azt, hogy magunkra hagytak oly sok évvel ezelőtt. Hogyan felejtsem el a rengeteg nehéz évet, amire mind a kettőnk gyerekkora ráment, pedig máshogy is alakulhatott volna, ha. A tárgyakhoz nem kellene ennyire ragaszkodni, elvégre csak tárgyak, de mindenhez kötődik valami, és nem hazudok, ha azt mondom, egy jó nagy darab halt meg bennem az elmúlt hónapok után. Kicsit úgy érzem semmim sem maradt. Csóró gyerek mindig is az volt, most pedig aztán végképp érzem a hiányát egy otthonnak, ahol várnak, egy doboznak tele a gyerekkorom emlékeivel, az ünnepi étkészlet vagy mamám féltve őrzött bizsu készlete, amit nekem szánt. Még mindig annyira fáj, talán soha nem fogom elfelejteni ezt az érzést. Azt tudjuk, hogy olykor tovább kell lépni, ha nem akarunk akkor is, de miért kell, hogy ilyen rohadtul fájjon?

Továbblépésről jut eszembe, hogy elvesztettem egy másik nagy darabot, a barátság érzését. Életem legrosszabb időszakai egymás után jönnek és valahogy nem tudom hová tűntek azok az emberek, akikről eddig azt hittem, hogy mindig mellettem lesznek és miért törődnek velem azok, akiktől nem számítok rá? Volt egy nagyon jó barátom itt. Ő volt az ezredes. Alig egy év ismeretség és potom 20 év korkülönbség, mégis olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy a szívem szakadt bele, amikor a múlt héten el kellett köszönnünk egymástól. Képes voltam frissen műtött gerinccel 10 órát zötykölődni az utakon azért, hogy együtt tudjunk vacsorázni, mielőtt végleg itt hagyja a várost. Régen éreztem azt a közelséget és odaadást, amit számomra egy igazi barátság okoz, de valahogy elveszett félúton. Vannak persze kivételek, talán 2 mindössze, de nem visz rá a lélek, hogy beszéljek velük. Nem tudom értelmesen megmondani miért, de nem. Nem tudok mit mondani. Itt is vannak jó emberek, akiknek felüdülés a társasága, de már nem vagyok képes olyan kötelékre, amire korábban voltam. Azt hiszem nem tesz jót sem a távolság, sem az állandóan változó környezet és embersereg. Az is lehet, hogy ez csak átmeneti, de csalódtam is.

Ami pozitív tud lenni ezekben a szerencsétlen napokban, az a kedvesem és minden, ami vele kapcsolatos. Nem tudom, mihez kezdenék nélküle. A szeretet és még nagyon sok minden, amit iránta érzek, csak nő és szilárdul időről időre. Semmi másra nem vágyom, csak hogy vele élhessek boldogan, kevesebb gonddal. Szép családunk lesz egyszer és pont.            

Összességében a lelki világom romokban, nem is nagyon van, ami segítene, főleg, hogy durván korlátozottak a lehetőségeim. Annyi mindenen szeretnék változtatni, de képtelen vagyok. Nincs hozzá erő és egészség, hiába iszom azt a sok tejet. Kicsit elegem is van abból, hogy erős nő legyek. Túl nagy a teher, és ha a vállam nem lenne eléggé túlterhelt, cipelek mellé egy rohadt nagy keresztet is, amit szeretnék letenni, de nagyon nehéz. Nehezebb, mint gondoltam.

Kedves hölgyeim és uram, üdvözlöm önöket újra Odil blogján.

Mindig van oka az írásnak ahogy a nem írásnak is. Az alkotói szabadságom nagyrészt annak a sok tragikus és nehéz élménynek volt köszönhető, ami a nyakamba szakadt az utóbbi pár hónapban. Talán féltem, hogy ha leírom, akkor el is kell fogadnom, mert valóságos lesz. Ha értitek...

Nagyjából október közepe óta újra fáj a derekam, ami az utóbbi három hónapban odáig fajult, hogy manapság már járni sem nagyon akaródzik. Hosszabb tortúra és szenvedés után, végre kiderült a probléma neve: elsődlegesen velem született, másodlagosan tovább romlott gerinccsatorna szűkületem van, amire egyetlen megoldás van, a műtét.

Most rendhagyó módon a kórházból jelentkezem (van wifi ). Igaz, hogy a környezet több, mint pazar, mégsem tudok megnyugodni egyelőre. Az utolsó napokat gyakorlatilag végig bömböltem, jött a depi, a tehetetlenség nem kicsit húzott le. A 3 hónapja tartó non stop fájdalom teljesen leépít, remélem hamarosan vége lesz.

Természetesen mindenki elmondja, hogy ne aggódjak, ugrálni fogok hamarosan és blabla, de akkárhogy is nézzük, ez nem mandula, hanem gerincműtét lesz.

Egyébként rengetek dolog történik velem és körülöttem, hamarosan remélem képes leszek rendszeresen írni és olvasni újra itt a blogolon.

Holnap 5-kor keltenek, 9-kor pedig operálnak, ezért most jobb lenne ha megpróbálnék végre aludni.   ');"> 

Egy rövid összeomlás után, egy órája próbálok összefoglalni egy nyamvadt hetet, de egyszerűen nem megy, ezért marad a rövid verzió.

24 óra alatt történt, hogy Szlovéniában (csütörtök), utolért a részeg anyám, hogy közölje, hiába mennénk nagyapám születésnapját ünnepelni vasárnap, mert három hete meghalt és pénteken szétszórják, illetve apám és a nővére mindent eladnak, amit csak lehet. Egész éjjel utaztunk, hogy odaérjünk a temetésre, amin a húgom (aki szombaton érkezett Angliából) nem tudott ott lenni velem, mert nem szóltak. Nem elég a temetés, az, hogy elvesztettük a maradék családunkat, apám nem köszönt, mi több, meg sem várt.

Az utána következő hétben minden megtörtént, amit álmomban sem gondoltam volna. Nem engedtek be a lakásba, ahol felnőttünk, minden emlékünk odavész, a kert, amit papa 25 évig nevelt, olyan, mint egy lelkét vesztett lény, állandóan csörgő telefon, ki, mit, mikor és hogy csinált, mondott, tett vagy nem tett, anyámmal többet beszéltem és találkoztam, mint az elmúlt 2 évben. A három rövid nap, amit a húgommal tölthettem volna, azzal telt, hogy nyomoztunk, dörömböltünk, ügyvédet hívtunk, kiborultunk, telefonáltunk és próbáltunk kiutat keresni a helyzetből, akár a rendőrség segítségével, de a sors iróniája, hogy semmi jogunk semmihez. Reménytelen harcunk végén, miközben minden átfutott az agyamon, még az is, hogy Isten bizony elhagyott… utolsó lehetőségként elmentem apámhoz, aki persze nem volt otthon, így a feleségével (aki pár éve azt mondta nincs többé apám) vitatkozhattam a ház előtt, majd 9 év után bemutatkoztam a kisebbik húgomnak, aki megölelt és megpuszilt, a végén pedig –nem az én számból- elhangzott a mondat: kezdjük elölről. Mindent és mindenkit elveszítettünk, de kaptam egy lehetőséget arra, hogy legyen apám és megismerjem a testvérem. Régen bármit megadtam volna érte, de már nem vagyok benne biztos.

Most képtelen vagyok leírni min megyek át. Úgy érzem semmink és senkink nem maradt, így vagyunk már csak kettecskén, a testvérem és én. Annyira megalázó, elképzelhetetlen, nevetséges, aljas és embertelen dolgokat tapasztaltam, hogy meg sem tudom saccolni mikor fogom tudni mindezt feldolgozni. Az biztos, hogy soha nem bocsátom meg, hogy ezt tették velünk, azt meg pláne, hogy azok után, hogy születésünk után szinte halálra ítéltek, most még az emlékeinket is elveszik.

Gyűlölöm a tehetetlenséget, az igazságtalanságot, a megaláztatást és főleg a kegyetlenséget.

Arról a mérhetetlen fájdalomról nem is beszélve, ami nem tudom mikor múlik el. Ha elmúlik egyáltalán.

Ami mégis plusz tud lenni az egészben, az az, hogy a testvérem mindig a gyerekem marad, nálam jobban nem szereti senki, de ha mégis, akkor annak csak örülök. Itt vagyunk egymásnak, míg világ a világ.

Emellett az az őszinte szeretet, gondoskodás, támogatás és megértés, amit a barátaimtól –Bp-n és Szegeden egyaránt- kaptam, szinte hihetetlen. Nélkülük, és a kedvesem nélkül, nem tudtam volna ilyen „jól” viselni ezeket a napokat.

Ezek azok a dolgok, amiket semmi sem pótolhat az életben.

Sosem felejtem el.

Ma -a terápiás hátkezelésem után- odáig fajultam, hogy válaszként elbőgtem magam egy egyszerű "jól vagy? fáradtnak tűnsz.." kérdésre.

Egyetlen egy megállapítást sikerült tennem az elmúlt napokban/hetekben, azaz a depresszió nem a barátom.

Előbb vagy utóbb összeszedem magam és jövök. Előbb vagy utóbb...

"Gyorsan, röviden." - Egyszerűen képtelen vagyok mindent rendesen leírni és illusztrálni, mostanában nem jut idő semmire és senkire.

12. szerda: Megkezdődött a 15. Szarajevói Filmfesztivál, melynek a megnyitójára mi is kaptunk meghívót. A zártkörű része nem volt rossz, mindenki igazán komolyan vette az eseményt (Prada, Gucci, Chanel..). Utána elkezdtek a helyszín felé terelni, ugyanis a Nemzeti Színházban egy román filmmel indult a vetítéssorozat. Először nem értettem mi ez a rengeteg ember, minek van ott a kordon, de amikor odaértünk a célhoz, rájöttem, hogy nekünk is végig kell vonulnunk a vörös szőnyegen kamerák százai előtt. Így aztán a fekete-fehér pöttyös ruhámban fehér kendővel, illetve a fekete (piros talpú) álomcipőmben elindultam, has behúz, hát egyenes, elegáns léptekkel, kedvesem kezét szorongatva arra koncentráltam, hogy el ne essek. Ott virítottunk egy hatalmas kivetítőn, a tv képernyőkön és megannyi fotón. Hatalmas élmény volt, jövőre ugyanott, ugyanakkor.

A film előtt jöttek a megnyitó beszédek. Kamerák, fényképészek vettek körül, a retinám meg is sínylette kicsit, de nem szenvedtem maradandó sérülést. A film igen jó volt, humoros, életszerű, csak sajnos nagyon hosszú. Éjjel fél 11 is elmúlt, mire elszabadultunk, de itt még ugye nem lehet vége, gyorsan haza átöltözni és Istok barátommal kettesben elindultunk a megnyitó gálára.

Igényes környezet, jobbnál-jobb ételek és italok. Fél füllel hallottam némi magyar beszédet, ezért gyorsan oda is mentem tüzet kérni. Fiatal pár, kedvesek, aranyosak, egész este együtt maradtunk, ittunk és beszélgettünk, majd kiderült, hogy ők Pálfi György és Ruttkay Zsófia (Taxidermia, Hukkle...), akik a Nem vagyok a barátod című filmjüket jöttek prezentálni. Hajnali 2 körül már igen fáradt voltam, ideje volt távozni.

13. csütörtök: Gyors készülődés délelőtt, majd kedvessel irány a repülőtér, érkeztek a vendégeink. Kedves pár, sőt, inkább azt mondanám igazi pár. Jó rájuk nézni, abszolút kiegészítik egymást és sugárzik belőlük a harmónia. Kedvelem őket külön-külön, de együtt még jobbak.
Gyors léptekkel lepakoltunk, kedves vissza dolgozni, mi pedig a színház felé vettük az irányt, hogy megnézzük Pálfiék improvizációs filmjét. Velünk tartott egy itteni magyar barát is egyenruhában (rendőr). Vicces volt, komolyan is vettek egyből. A filmet jó volt látni, főleg mert értettük is. Nem vagyok benne biztos, hogy megnézném újra, de tetszett az életszagúsága. A film utáni kérdez-felelek egész jól sikerült, még talán azt is lehet mondani, hogy sikerük volt.
Megvártuk a rendezőket, majd VIP részleg, jól elbeszélgettünk néhány pohár bor mellett.

14. péntek: Halálra izgultam magam, mivel aznap volt esedékes az általam 1 hete szervezett meglepetés születésnapi buli a kedvesemnek. A torta időben érkezett, minden simán ment. Kedvest elcsalták a vendégek, amíg én vásároltam, tálaltam, bútorokat tologattam és fogadtam a vendégeket. Pontban 6-kor érkezett mindenki, majd néhány perccel később befutott a kedves, aki olyannyira meglepődött, mint még soha. A társaság nagyon jó volt, még az újonnan megismert rendező párost is beszerveztem, ők pedig örömmel eljöttek. Igazán jól sikerült este volt, bár a végére már szinte nem is láttam. Jó dolog háziasszonynak lenni, de azért sok az a 20 ember.

15. szombat: Mala Kuhinja, ami a legegyedibb étterem Szarajevóban. Főleg azért, mert nincs étlap, azt főznek, amit a vendég megkíván. Ebéd után Jahorina, ami még mindig gyönyörű. Láttunk jó sok bárányt és velük a pásztort, illetve kutyáját. Rengeteget fényképeztünk, beszélgettünk, palacsintáztunk és így tovább.

16. vasárnap: Mostar és Blagaj, mert ugye ezeket látni kell. Hosszú, de nagyon jó nap volt, csak megviselt az a nagy meleg.

17. hétfő: Követséggel ebédelős, nagyokat sétálós és sokat fényképezős nap volt, egy esti sörözéssel és vacsorával levezetve.

18. kedd: Pakolós, szendvicsezős, irány a reptér újra. Nehéz szívvel elköszöntünk. Igazán jó partnerek voltak, mert amellett, hogy jó fejek, éppen annyi ideig ébredeznek, kávéznak és cigiznek, mint én. Hála a hasonló bioritmusnak, mindig/mindenhol le tudtunk ülni egy hosszú kávézásra.

Amikor elértük a kijáratot, gyorsan rájöttünk, hogy Mickey Rourke érkezik pillanatokon belül, ugyanis fotósok hada vette körbe a fél repteret. Természetesen megvártuk mi is.

Este palacsintáztunk egyet kettesben és beültünk megnézni egy francia filmet, hátha. Sajnos az a rengeteg gyerek szó szerint kiüldözött a moziból. Nem tudtak viselkedni, ezért inkább kijöttünk, még mielőtt én nem tudtam volna.

19. szerda, takarítós, kapkodós, érkezett a következő vendégünk, aki nem más, mint a kedves testvére. (Ezzel egyidőben Gilian Anderson is.)

Lepakolás és irány az óváros, vacsorával egybekötve. Nagyon fel voltam dobva, mert végre kipróbálhattam a Canon D500-at, amit egyre inkább szeretek. Régi álmom egy jó gép, és ez aztán mindent tud, ami nekem kell.

20. csütörök: Múzeum látogatás, kilátóba mászás, bele futottunk egy videoklip forgatásba, nagyon tetszett, utána óvárosban séta, készült is rólam egy egészen jó kép (ritka).
Este Istokkal találkozás, aki elhozta végre a saját tervezésű ruháját, ami bizony szerelem volt első látásra. Négyesben sörcsarnok, vacsora és a legjobb szarajevói barna sör. A fáradtságtól majdnem rádőltem az asztalra.

21. péntek: A fiúk katonai táborba el, ebéd a Mala Kuhinjában, ahol már barátként üdvözölnek és bátran mondhatom, hogy ott dolgozik nyugat balkán legszebb pincére is. Csípős ebéd volt, de soha jobbat. Este koktélozni indultunk, maxi puccban, ahogy itt szokás, bár nem volt egyszerű, megkezdődött a Ramadán.
Végül sikerült olyan helyett találni, ahol árultak alkoholt, aminek az lett a vége, hogy sógor ölben cipelt fel a hegyre. Komolyan mondom, hogy valami belekerült az italomba, mert az állapotom egyáltalán nem volt természetes.

22. szombat: Délután 4 is volt, mire össze tudtam szedni magam, több volt ez, mint egy átlagos másnap. Megnéztük a Boszna folyó forrását, fényképeztünk jó sokat.

Most jutottam el odáig, hogy szeretem én a vendégeinket, hisz azért vannak itt, de jóból is megárt a sok. Olyan fáradt vagyok, hogy nem is próbálom magyarázni. Mondanám, hogy lesz ez jobb is, de holnap kora reggel indulunk a szokásos köröket futni (Mostar, Blagaj).

Nem alszom. Jó ideje nem. Van-e valami baj? Nincsen. Nem tudom. Az elmúlt néhány napban valahányszor lefeküdtem és behunytam a szemem, ott voltam megint. A kórházban, ahol azt kellett látnom, hogy a mamám fekszik, tehetetlenül a testében csövekkel, később pedig a temetésen. Látom milyen volt, emlékszem minden mozdulatára, pedig már egy év is eltelt. Ami leginkább nyomaszt, az a neki tett ígéretünk, miszerint vigyázunk A papára. Ehhez képest, talán a düh és a méreg okozta szakadékot immáron fél éve nem tudtam áthidalni. Írtam is neki egy levelet, melyben közöltem, hogy októberben a húgommal együtt meglátogatjuk és ebédelünk születésnapja alkalmából.

Gondoltam megfejtettem álmatlanságom okát, megkönnyebbülhetek, de mint a mellékelt ábra is mutatja, tévedtem.

A napokban volt egy hosszú éjszakánk egy szintén itt élő és dolgozó honfitársunkkal, akit nagyon kedvelek és sokra tartok. Meglepő módon ő is engem, pedig 20 év a különbség. Többek között arról beszélgettünk néhány sör mellett, hogy Szarajevó az a város, amely hosszú távon teljesen megváltoztat és ezzel együtt egyfajta távolságot alakít ki azokkal, akik nem itt élnek. Itt az ember -avagy annak lánya- elkezd olyan dolgokat értékelni, amikről eddig talán azt sem tudta, hogy léteznek.
Megtanultunk örülni apróságoknak, sokra értékelni az emberi kapcsolatokat, illetve ami talán a legfontosabb, a nyugalom. Amikor az ember nem idegeskedik, mert sokan állnak előtte a sorban, nem rohan, inkább sétál, avagy táncol és énekel az utcán, mert megteheti.

Apróságok alatt azt értem, hogy a taxis kinyitja nekem az ajtót, kedvesen mosolyog és minden alkalommal mentás cukorral kínál, majd pedig nagyon megköszöni azt a kevéske borravalót, amit adok neki. Ott van például a pincér, aki hangosan köszön amikor meglát az utcán. Nem azért mert borravalót szeretne, azért mert ilyenek (többnyire). Beszélgetnek, akár órákat is egy kávé mellett, ölelkeznek, puszilkodnak, mindig, mindenhol. Ha valaki véletlenül nekimegy a másiknak az utcán, elnézést kér, megkérdezi hogy van a másik, mosolyognak egyet és mennek tovább.

Így aztán talán érthető, hogy egy idő után bizony nem vágyom vissza abba a környezetbe, ami otthon van, mert pár nap után úgy érzem, ha nem jöhetek el, megőrülök. Kiderült, ezzel többen vagyunk így.

Ez elgondolkodtatott. Furamód egyre kevésbé hiányzik minden, ami Szeged és mindenki, aki odaköt(ött). Ha már nincs a rossz, amiről beszélgetni tudnánk, szinte ki is fújtak a lehetőségek. Ha elmesélném milyenek a napjaim és az élményeim, visszaköszönne megint az irigység, amit nem egyszer tapasztaltam beszélgetések közben. Vannak, akik mondjuk „egyszerűbbek”, nem értik miről beszélek, illetve nem is érdekli őket. Ha azt mondanám, nem vagyunk egy szinten, rosszat tennék, hisz ezzel ledegradálnám, még akkor is, ha nem érti a szó jelentését, mint akkor, amikor sznobnak nevez(nek). Példaként mondhatnám azt is, hogy ha úgy elmennék ott egy esti borozásra, ahogy itt szoktam, azt kérdeznék bálba készülök-e, vagy simán csak lekurváznak, pedig pedig…

Talán igaz, hogy minél több helyen járunk, minél több emberrel találkozunk, annál jobban ismerjük meg önmagunkat.
A gyerekemen is észrevettem, hogy változott. Nőtt, ha mondhatom így. Betegszabadságon volt, de öröm az ürömben, hogy hála a skype adta lehetőségeknek, megihattunk egy sört és beszélgethettünk jó sokat. Látom rajta is a jeleket, ahogy Szockán is. Ha az ember lánya egyedül kell, hogy boldoguljon, elszakad a jól megszokott környezettől, akkor bizony az élete és ő maga is változik, többnyire jó irányba.

Összességében a napjaim jól telnek, sims3 vakulásig, filmek, evés-ivás, emellett hozzá szeretnék menni a kedvesemhez, családot alapítani, menni vele bárhová is sodorja az élet, mert valahányszor ránézek, alig hiszem el mekkora szerencsém van. Megtaláltam.

Hogy akkor miért nem tudok aludni? A válasz ismeretlen.